Miért sietünk?

Mióta az internet mindenki számára elérhető és akár egy kattintással felvilágosultabbak lehetünk minden témában, talán egy kicsit egyszerűbben kaphatunk választ a kérdéseinkre. Hogy jó-e ez a nagy tudású világ avagy sem, azt mindenki döntse el saját maga. Én személy szerint szeretem ha egy bizonyos témában érdeklődöm, a világháló sok információval lát el másodpercek töredéke alatt. Nyilván más más szemszöget taglal és nem kell minden tanácsot megfogadni. Így volt ez régen is, csak manapság gyorsabb a folyamat, ahogy minden más is. Annyira rohanunk a világban, mindent siettetve, hogy elfelejtjük megélni a pillanatokat és azok gyönyörét. Villamoson, autóban, iskolában ülve mindenki kezében ott van a technika különböző formában . Állandó ingerek érnek bennünket és nincs egy perc mikor megnyugodnánk. A vitaminok és gyógyszerek világában tengődünk, ahol már azt is sürgetjük, hogy gyerekünk mikor lesz “szoba tiszta” vagy mikor kezd el ülni, vagy épp járni végre, hogy nekünk kényelmesebb legyen, vagy vissza tudjunk menni dolgozni.

Én kicsiként nagyon anyás voltam, az óvoda három évében minden egyes reggel az üveg ajtón néztem távolodó édesanyám. Minden reggelt tragédiaként éltem meg, hogy otthagyott, hiába ígértem meg, hogy nem fogok sírni. Nálam az “elválás” kicsit nehezebben történt. Persze kinőttem a reggeli pityergést, nem tudom anyukám hogy élte meg, de mai napig támaszom és a legjobb barátnőm. Egy olyan világban ahol a lányok már 13 évesen szexuális életet élnek és semmilyen kapcsoltuk nincs szüleikkel, nekem 29 évesen meg mindig számít édesanyám véleménye és óvó keze. Kislányként szégyenlős, visszahúzódó voltam, felnőttként egyáltalán nem lettem sem elnyomott, sem elveszett. Nem cserélném el semmi pénzért a kapcsolatunkat. Ugyanilyen köteléket szeretnék kialakítani az én lányommal is, mert így nevelkedtem és számomra ez a természetes. De mi történik azokkal a gyerekekkel akik más neveltetésben részesülnek? Sokszor olvasom, hogy a babát ne vegyük fel mindig ha sír, tanítsuk arra, hogy nyugtassa meg magát, hogy később egyedül aludjon el. Én ezt a tanítást mélységesen elutasítom.

Egy gyermek kilenc hónapos fejlődésen megy keresztül az anya pocakjában, ahol ismerőssé válik minden. Az anyából táplálkozik, az ő hangját hallja, az ő érzéseit és rezgéseit éli át. Mikor világra jön egy teljesen új dologgal szembesül, a világgal. A születés vagy csúnyább esetben kilakoltatás nemcsak az anya, hanem a baba számára is megerőltető. Úgy jön a világra hogy sír mert ez az egyetlen kifejező módja mindenre. Hirtelen kell megismerkednie mindennel. Más a klíma, ennie kell, a hideg-meleg váltakozása, fények és zajok fergetege, pelenka, ruha halmaz amit ráaggatunk. Az érintés amely nyugtatja, de még nem tapasztalta. Az anya az egyetlen ismerős pont, így hozza ragaszkodik, öt keresi, benne lel nyugalomra. Mi lesz azzal a babával aki hiába sír, otthagyják addig, míg kékülve belemerül a hisztibe, mert így hívjuk, hiszti. Pedig ő csak a támaszát keresi, aki vigaszt nyújt ebben az inger kavalkádban. Miért jelent problémát az, ha sokat dajkálom a babámat? Miért baj az, ha nem siettetem az amúgy is rohanó időt? Ha szeretettel és békével fordulunk gyermekünkhőz, ezeket a rezgéseket közvetítjük felé, nyugalmat kap. Ha stresszesen érünk hozzá, a baba is ideges lesz. Ha mosolygunk, ő néma mosollyal válaszol. Hova sietünk? Mikor lett fontosabb a munka mint a család, amelyet “elvileg” mi választottunk. Mikor lett fontosabb az, hogy a laptopot nyomkodjuk mint a babával játszunk? Miért kell elszeparálást erőltetni a babára már a korai szakaszban? Régen a nők otthon voltak a gyerekekkel és nem olvastak az interneten minden okosságot és tanácsot. Úgy nevelték gyerekeiket amit édesanyjuk tanított. Régen szeretettel és türelemmel fordultak a babákhoz. Nem siettek vissza dolgozni. Régen az édesapa gondoskodott a családról, várként egyesítve tagjait. Régen a gyermekek tisztelték szüleiket.

Én sokat babusgatom, szeretgetem babámat. Alapelvnek tartom, hogy jelen legyek lányom életében, idősebb korában is. Hogy tudja, rám bármikor számíthat pont mint csecsemőkorában. Nem hinném, hogy siettetnem kéne azt, hogy egyedül aludjon el, ha kell, órákig ringatom. Ha szükséges, mellé ülök és fogom a kezét míg átlép álomország kapuján. Az idő szalad és nem kímél senkit. Lesz idő mikor majd kiküld a szobájából, mikor nem lesz rám szüksége mert dacol a világgal. Lesz idő mikor meg kell majd küzdeni minden egyes mosolyáért. Mikor többé már nem az ölelésem nyújta számára a vigaszt. Eljön mindennek az ideje. Így amíg tehetem fogom a kezeit, és ez így is marad életem végéig. Mert az én édesanyám, ezt tanította nekem.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s