Hétköznapi sivárság

Nemrég irtam egy vallomást a páromnak amelyet így kezdtem :”Több mint egy éve már, hogy hivatalosan egy pár lettünk. Boldogságom felhőtlen volt és nem is titkoltam. Büszke voltam rá, hogy te vagy a párom, és mai napig az vagyok.” Azóta eltelt még egy év. Szinte még így is gyerekcipőben jár a kapcsolatunk pedig sok mindent éltünk meg együtt. Egy év… 12 hónap 365 nap. Visszagondolva életem leghosszabb éve volt, mégis elrohant.

A 2017-es évben átélhettem a várandoság örömét, kínját, felkészülhettem a testem vàltozásaira, és az anyaságra. Most ismét itt állunk egymással szemben, kicsit távolodva, és nem tudjuk, hogy miért. Két év… együttlakás, a szülés gyötrelmei, mintha védtelenül, meztelen testtel állnánk, egymást ostorozva és mutogatnánk, hogy ki a vétkes. Talán a be nem vallott érzelmek, a hétköznapi sivárság, a mindennapos teendők kezdik megpecsételni sorsunkat. Pedig mindig nevettünk azon, hogy nekünk ez soha nem teheti tönkre az életünket, hisz köztünk egy láthatatlan és erős kapocs van, melyet senki es semmi nem választhat szét. Mostmár biztosan van egy kapocs köztünk. A lányunk. Mikor megismerkedtünk minden megszűnt létezni, órákig ültünk és csak beszélgettünk sóvárogva néztük egymás ajkát “vajon mikor csókol meg?” A nap összes perce kevés lett volna a szerelmünkre. Hirtelen minden közös volt bennünk. Az érdeklődési körünk, a vágyaink a jővőképünk még a nyaralási céljaink és kedvenc ételeink is.

Hihetetlen, hogy egy év elég ahhoz, hogy mindez feledésbe merüljön. Vajon mikor lett idegen a csókja? Mikor lett ismeretlen az érintése? A hétköznapok akár a szú a fába úgy rágja be magát a szerelembe. A hibátlan mégsem hibamentes, először csak észrevesszük, majd rászólunk aztán már idegesít, végül egyenesen utáljuk. És egyre több dolgot fedezünk fel amit zsigerből taszítanánk. Az elsö csúnya szavak, egymás szídása mind oda vezetnek, hogy elvész a tisztelet útközben, ami elengedhetetlen egy jó kapcsolathoz. Vannak bizonyos határok amiket nem szabad átlépni, mert mint a lavina úgy inditja a romlást. Viták az időhiányról, a munka megosztásról, saját önzöségünket előtérbe helyezve. Az új próbák melyek elé egy újszülött állít bennünket. Nem vagyok szent nagyon sok hibám van, de túl sokszor aláztak már meg az életben ahhoz, hogy megengedjem még egyszer. Hiszem, hogy mindannyian boldogságra születtünk és nem szenvedésre. Mikor elfeledjük az egymás iránti tiszteletet, akkor lépünk az elidegenedés ösvényére. Talán ha félretesszük dacunkat és csak fél pillanatra csukott szemmel átéljük azt a pillanatot mely az első csók izgalmával járt, feléled a szerelem és újra közeledünk egymás irányába. Egykor féltettük egymást az éhségtől, szomjúságtól, fáradtságtól, hidegtől, hosszú úttól és minden csalódástól. Mára mi maradt ebből? Hogy jutottunk ide?

Nem akarom, hogy úgy végezzük, mint a többi pár, akik mindent magától értetődőnek tartanak és a megbecsülés legkisebb jelét sem mutatják. Akik csak élnek egymás mellett mit sem sejtve hogy ki a másik és mire vágyik. Számomra egy kívánságom maradt: “bárcsak újraélhetném azokat a pillanatokat mikor még a titokzatos hercegnő voltam, mikor még nem hullott le a lepel rólunk”.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s